A színérzékelés (percepció)
univerzális az emberi nemben, de a színkategóriák
differenciáltsága (kogníció) és
a színnevek* használata nem az. Ez utóbbi
számos dologtól függ: a természeti
és kulturális környezettől, az általános
konvencióktól és értékítéletektől,
a társadalmi, nemi, életkori és egyéni
különbségektől.
*Bármely színnév, nem csak az alapszínnév!
Természeti és kulturális
környezet
Egy nyelvi közösség színszókészletét
–színneveik számát és jelentését–
befolyásolja a természeti és kulturális
környezet. A színlátás (percepció)
képessége univerzális képességünk,
de a színkategóriák rendszere nem –
ezek attól is függenek, hogy a közösségek
milyen színes dolgokat találnak környezetükben,
milyen festékanyagokat tudnak előállítani
lakóhelyük növényeiből, állataiból
és ásványaiból.
Ide kapcsolható egy legendának tartott, megcáfolt,
majd ismét bizonyított elmélet, miszerint
az eszkimó nyelvekben több tucat (sőt több
száz!) szó létezik a hóra, ill.
a hó fehérségére. Nem követtem
nyomon az évtizedek óta tartó vita minden
fordulóját, de azt elképzelhetőnek
tartom, hogy egy közösség sokkal több
névvel rendelkezik egy olyan jelenségre (anyagra,
élőlényre) ami környezetét és
életfeltételeit alapvetően meghatározza.
(Eskimo words for snow)
Például a magyarban több mint ötven
növényi zöldre utaló színnév
van: fűzöld, lombzöld, spenótzöld,
mohazöld stb. Nem mind általánosan és
gyakran használt szavak, de közérthetőek,
a zöld egy-egy árnyalatát jelentik. Mi is
mondhatnánk, hogy 50 színnevünk van a zöldre,
és ebben még nincsenek benne a nem-növényi
zöldek, úgymint: smaragdzöld, penészzöld,
békazöld stb. (Földvári
2005)
Még jellemzőbb példa, hogy a magyar nyelvben
több száz színnév volt lovak és
szarvasmarhák színére, és több
tucat az egyéb háziállatokra. Mára
e színnevek száma alaposan lecsökkent, és
a városi ember azokból is alig ért meg
néhányat, hiszen semmi kapcsolata nincs ezekkel
az állatokkal.
(Mátray
1910:13; Herman 1914; Bartha 1937:28; Szerepi)
Egy nyelvben mindig azokra a dolgokra (anyagokra, élőlényekre)
vannak színnevek, ami az adott kultúrában
fontos, ami a közösség anyagi és szellemi
létének feltételeit, kereteit adja.
Színnév-átvételek
Az egymással szomszédsági, kulturális,
kereskedelmi kapcsolatban álló népek átveszik
egymástól a fejlettebb technikai vívmányokat,
melyek viszik magukkal színneveiket is. Mátray szerint (1910:10) ki is szoríthatják
a régebbi neveket. A szín-jövevényszavak
általában valamilyen szakmához (művészetek,
kelmefestés, nyomdászat) vagy a divathoz kötődnek.
Nálunk leggyakoribbak a német eredetű vagy
közvetítésű, régebben a francia
és olasz szavak, újabban pedig angol nyelvterületről
érkeznek.
» Színszókészletünk
és rétegei, Mesterségek
Az ókori Fönícia, Perzsia, India színezőanyagai,
majd Európa textilipari újdonságai nemzetközi
színekké/színnevekké váltak.
Föníciából jött a bíbor,
Perzsiából a skarlát, karmazsin,
később a khaki, lila, Indiából
az indigó*. A festetlen textilanyagok francia
eredetű neveit mindenütt ismerik: ekrü, beige,
drapp. Angol nyelvterületről az informatikába
és a nyomdaiparba érkeztek színnevek (cyan,
magenta), továbbá az öltözködésbe
(pink, nude).
* Az indigó szó
görög eredetű, jelentése: Indiából
való
Egyéb szempontok
Értékítélet kifejezése
A színelnevezések nemcsak vizuális megjelenésüktől,
a színt hordozó tárgytól függenek,
hanem értékítéletet is kifejeznek.
A beszélő szándéka lehet valamit értékesnek
vagy értéktelennek, nevetségesnek feltüntetni.
A luxustárgyaknak és divatholmiknak mindig „értékesebb”
színnév dukál, mint a hétköznapiaknak.
A nemes anyagok, ékkövek, virágok nevével
jelzett szín a szemlélő tetszését
fejezi ki (smaragdzöld), míg a nevetséges,
sőt gusztustalan dolgokra való utalás a színes
tárggyal szembeni ellenszenvről tanúskodik
(zombizöld). E két színnév
–smaragdzöld és zombizöld–
akár ugyanarra a zöldre is vonatkozhat, és
a beszélő ízlése, szándéka,
pillanatnyi hangulata alapján dönti el, hogy éppen
melyiket mondja.
Humor
Színcsúfneveket a bizalmas társalgásban, a humor kedvéért mondunk, vagy gúnyos, sértő, becsmérlő szándékkal használunk. A humoros hatásnak több forrása lehet.
• A ma már ismeretlen jelentésű (hupi, tuli)
vagy más (jaj, bugyi, bili) szó, mint előtag
elszakadhat megszokott színnév-utótagjától,
és mint árnyalatjelző bármely színes
színnel összeállhat:
hupikék → hupilila, hupirózsaszín,
hupizöld
jajvörös → jajzöld, jajlila, jajsárga
tulipiros → tulisárga, tulirózsaszín,
tulilila
bugyirózsaszín → bugyikék, bugyilila,
bugyizöld, stb.
Hangzásuk is kelthet derültséget: hupipiros,
bililila.
Semleges színekkel viszont nem használatosak (nem
olvastam-hallottam még tulifehéret, jajszürkét):
a fehér-fekete-szürke nem tud rikítani, valószínűleg
ezért nem csúfoljuk őket.
E színneveknek nincs pontos színjelentése,
sem a hupikéket, sem a hupizöldet nem tudjuk egyértelműen meghatározni, vizuálisan
azonosítani.
»
Határozott színjelentés nélküli
színnevek
• Más esetekben van határozott színjelentés,
de valamilyen ellenszenves állatra, gusztustalan anyagra
utal (lárvafehér, libafoszöld, pisisárga).
Ebben az esetben sem a szín pontos szóbeli kifejezése
motiválja a beszélőt, hanem a csúfolódás
szándéka, a vulgáris nyelvhasználatban
rejlő „humor”.
• Egyéni szóalkotások, meghökkentő
összetételek is lehetnek humorosak: meggyfőzelékszín,
bödönkék*, kukásautó- narancs,
ufolibafos-zöld**. A meggyfőzelékszín nyilván egyszerű meggyvörös, de
a váratlanul beszúrt „főzelék”
előtag miatt kinevetjük, és azt is, amire mondják.
* bödönkék: a Trabant
egyik leggyakoribb színe volt ez a kék. Nem a
színt, hanem az autót minősítették
a „bödön” előtaggal.
** ufolibafos-zöld: kétféle zöld, az ufo („kis zöld emberkék”) és
a libafos összevonása (Bödőcs Tibor
humoristától)
• A hajszínt (ami általában fontos identitásjelző)
is szívesen gúnyolják: mozdonyszőke (fekete), paradicsomszőke (élénk vörösre
festett), eperszőke (rózsaszínes szőke)
haj. Nem gúnyosak, inkább kedveskedőek a hirtelenszőke és a tejfelszőke nevek, mindkettőt a nagyon világos szőkére
mondjuk, az utóbbit pedig szinte csak gyerekek hajára.
Reklám- és divatipar
Tudjuk, hogy a divat színnév-generátor,
nemcsak használja, hanem alkot is színneveket.
Ugyanannak az árnyalatnak akár évente új
nevet találhatnak ki, így téve vonzóbbá
a divatjamúlt színválasztékot.
A divatszínnevek némelyike képes meggyökerezni
a nyelvben, de a többsége kikopik.
(Mátray 1910:14)
A tipikus divatszínnevek nemzetköziek, általában
olyan neveket, szavakat tartalmaznak, amelyeket le sem kell
fordítani, mert szinte minden nyelvben ismertek és
hasonló asszociációkat keltenek, drága
anyagokra, vonzó turista-paradicsomokra utalnak, pl.: rubintvörös, lagúnakék, Capri-kék,
Karibi-kék, Bahama-bézs.
Az autógyárak és -forgalmazók komolyan
veszik a színneveket, eladási stratégiájukban
is szerepük van. Egy új típus színét
„kommunikációs színnek” nevezik,
melynek az a feladata, hogy megkülönböztesse
az autót egy másik gyártó hasonló
vagy azonos színű termékétől.
(Árnyalat-túltengés
2001)
»
Közlekedés
Szín „fedőnevek”
A mai gyári festékek túlnyomórészt szerves vegyipari termékek, de a 19.század utolsó harmadáig a pigmentek többsége még természetes (ásványi, állati vagy növényi) alapanyagokból készült, melyek között veszélyes mérgek is előfordultak (kén, arzén, higany, ólom, kadmium stb.) Mindez tükröződött a festéktermék nevében is: ólomfehér, kobaltkék, cinkzöld stb.
A súlyosan mérgező pigmenteket viszont a kellemetlen információt elrejtő különféle „fedőneveken” forgalmazták, pl. a Schweinfurtban gyártott réz-arzén összetételű, rendkívül veszélyes (már betiltott) zöld festéknek mintegy 50 „álneve” volt: párizsi zöld, franciazöld, frízzöld, császárzöld, Mitis-zöld, papagájzöld, újzöld, földzöld, perzsazöld, rezedazöld, magyarzöld, bécsi zöld, angol fedőzöld, Veronese-zöld stb.
A drága alapanyagok neve azonban mindig feltűnik a festék nevében (pl. kadmiumsárga, kobaltkék), mert ez megindokolja a magas árat.
(Wehlte 1996:144)
Szaknyelvi és társadalmi különbségek
A különböző társadalmi rétegek
több vagy kevesebb, vagy más (nem köznyelvi)
színneveket használnak. Különbségek
lehetnek az egyes tájegységek színnevei
között is, bár a média hatására
e különbségek egyre csökkennek.
A színneveket használó népesség
három körbe sorolható:
– A köznyelvet beszélők, akiknek nincs
különösebb kapcsolatuk a színekkel, munkájuk
vagy hobbijuk során sem (vagy csak ritkán, „felszínesen”)
használnak színneveket. Színszókincsük
feltehetőleg nem túl nagy, erről Gósy,
ill. Uusküla kutatásaiban
találunk adatokat. A fő különbségek
nemek szerint figyelhetők meg (a nők általában
több színnevet ismernek és használnak),
valamint életkor szerint, mert az egyén szókincse
bővül az idővel.
– Szaknyelveket használók, akiknek munkájában
szerepel a szín (pl. megítélése,
előállítása, leírása),
de nem erre irányul a fő tevékenységük.
Számos szakma sorolható ide: biológia,
fizika, építészet és belsőépítészet,
tipográfia, műkritika, fotózás, reklám stb. Sok színnevet
használnak, azokat tudatosan és (általában)
helyesen alkalmazzák.
– Szaknyelveket használók, akiknek fő
tevékenysége a
színekhez kötődik: színkutató,
képző- és iparművész, festékvegyész,
festékgyártó stb. Nyilvánvalóan
ez a legkisebb csoport, egyben a legtöbb színnevet
ismerik és a leginkább tudatosan használják
azokat.
E csoportok nemcsak számukban és az általuk
ismert színnevek számában különböznek,
hanem a színnevek strukturálásában
és jelentésében is eltérések
lehetnek. Pl. a festőművészek (általában) pigmentek szerint csoportosítják a színeket és színneveket. A már
többször említett bíbort az első
csoportban kevesen használják, de a másik
kettőben általánosan ismert.
Szaknyelvek
Az egyes szakmáknak saját szín-terminológiája
van, melyet szakmán kívül kevesen értenek.
A festőknek, textileseknek, keramikusoknak hosszú
listája van a különféle pigmentekből,
melyek egyben színnevek is (cinóber, ultramarin,
nápolyi sárga, kadmiumsárga, kobaltkék,
kobaltviola stb.). A nyomdászatban alapszínnek
számít a magenta és a cyan.
» Színszókészletünk
és rétegei, Mestersegek
A név nemcsak egy adott színárnyalatot
jelent, hanem fontos információ a pigment kémiai jellegéről, ugyanis nem minden festéket lehet
egymással keverni, nem mindegyiket lehet mészvakolatú
falra festeni, vagy egy képen egymás mellé
helyezni. A különféle kémiai elemek
(kadmium, réz, ólom stb.) reakcióba léphetnek
egymással, ami az eredeti szín megváltozását
okozhatja.
A műkritikusnak, művészettörténésznek
fontos a színnév a műalkotásokról
szóló írásában, de a színmérő
mérnök igen kevés színnevet használ,
mert –objektivitásra törekedve– sokkal
pontosabban (fizikai mértékegységekkel,
koordináta-adatokkal) írja le a színeket.
A festékgyárak (kívülállóknak
nem sokat mondó) kódszámokkal, a fogyasztók
számára fantázianevekkel jelölik termékeiket.
Bíbor és lila a magyar szaknyelvben
A bíbor színnév ismertsége
és a bíbor-lila színtartomány
nyelvi megkülönböztetése körül
sok bizonytalanság van. Felmérést nem végeztem,
de megfigyeléseim szerint a bíbor színnevet
ismerik és a színt jól azonosítják
a vizuális-kreatív területek (festők,
grafikusok, dizájnerek) és a természettudományok
szakemberei, viszont az „átlagemberek” közül
csak kevesen.
A történelemben, irodalomban, művészetekben
jártas ember bizonyosan találkozik a bíbor szóval, de kérdés, hogy milyen színt
ért rajta ha olvassa, de nem lát mellette színes
illusztrációt.
A magyar irodalmi nyelvben a bíbor a vörös fogalomköréhez esik nagyon közel, rendszerint
olyan kontextusban használják, ahol a vörös/piros is megfelelő lenne, de a bíbor költőibb,
fenségesebb: bíbor alkony/hajnal, bíborszínű
vér, bíbor palást, bíbor ajkak stb. Néha összetévesztik
a másik történelmi színnévvel
a karmazsinnal. Színjelentése ma –alighanem
az angol nyelv növekvő hatására–
közeledik a lilához. A bíbor színtartományra újabban –és
inkább a fiatalok– a rózsaszín,
pink, magenta nevet is használják. A bíbor színnév ismertsége és használata
a magyar köznyelvben minden bizonnyal (és sajnálatosan)
csökkenő tendenciát mutat, de ennek mértékéről
csak egy reprezentatív felmérés tudna élesebb
képet adni.
Megfigyelhető, hogy a természettudományokban
a lila szót nem, vagy csak ritkán, inkább
az ibolya/viola neveket használják az adott
színtartományra: ibolyántúli
sugárzás, ultraviola, kobaltviola pigment
stb. A festéket, pigmentet használó szakmákban
ma is ibolya v. bíbor-ibolya névvel
jelölik az adott színcsoportot. Nemcsics
Antal Coloroid színrendszerében a „bíborak, ibolyák”
elnevezés szerepel erre a színtartományra
(az A40-A46 jelű színekre). (Nemcsics
1990:91)
Ennek talán az az oka, hogy az ibolya/viola használata
régebbi a tudományos nyelvben: Newton*
az 1670-es években alkotta meg színkörét,
melyben violet-nek nevezi a kék (indigo)
és vörös (red) közötti tartományt.
Amikor elmélete eljutott Magyarországra (valószínűleg
a 18.sz. elején), akkor a magyarban már létező viola vagy ibolya** nevekre fordították.
* Newton: Opticks or a Treatise of the Reflections,
Refractions and Colours of Light. 1704-ben adta ki, 1706-ban
jelent meg latinul (Optice: Sive De Reflexionibus, Refractionibus,
Inflexionibus & Coloribus Lucis. Libri Tres, London).
A latinban, mely akkor a tudomány nemzetközi nyelve volt, a violaceum felel meg a violet-nek.
** viola, ibolya: a viola latin eredetű szó,
1276-ban írták le először magyar szövegben.
Az ibolya a viola szóból, szóhasadással
keletkezett: viola » ivola » ibolya (1340 óta
ismert).
(TESz 1967 II. 183. és
770. p., III. 1151.p.)
A lila* szó (eredeti jelentése: orgonavirág) az óind anil szóból származik, ami ott kéket jelentett. A virággal, és valószínűleg az öltözködéssel összefüggésben került be a magyar nyelvbe, ez pedig (a tudományoshoz képest) alacsonyabb státuszt jelent.
* A lila a 1795-ben bukkan fel
először magyar nyelvű írásban,
mint színnév 1807 óta. (TESz
II. 1967:770)
Színnévhasználat nemek
szerint
Az átlagnépességben a nők minden életkorban
több színnevet használnak mint a hasonló
korú férfiak, mert érzékenyebben
reagálnak a színekre, fontosabb számukra
a szín, és általában a verbális
készségük is jobb. (Gósy
1998 és 2001; Uuskula 2007:106)
Persze mindkét nem esetében bőven előfordulnak
kivételek...
| Nők
és férfiak színnévhasználata |
 |
Kép
ötlet forrása:
http://www.bestylish.org/blog/index.php/color-advice/a-mans-guide-to-colors |
Egyéni különbségek
Nem mindenki érti ugyanazt egy színnéven,
mert más emlékei vannak róla, ritkán
találkozik a szóval, félreérti,
nem ismeri. Például van, aki a barackrózsaszínt a barackfa virágjának színével azonosítja,
holott a konvenció szerint (vagyis a legtöbb ember
számára) ez az őszibarack gyümölcs
héjának sárgásrózsaszínje.
Vagy: nem mindenki tudja milyen színt képzeljen
el a caput mortuum, umbra, grispánszín hallatán...
Az egyéni színérzékelés és
a színnevek ismerete nemcsak a szakmai tevékenységtől függ, hanem az érdeklődéstől,
hobbitól, a színeknek tulajdonított jelentőségtől
is. Akit nem érdekel a szín és ritkán
használja, az természetesen sokkal kevesebb színelnevezést
ismer.
A szubjektum nem nélkülözheti a színneveket,
mert ezek segítik megjegyezni, felidézni, azonosítani
a színárnyalatokat, lehetővé teszik
a színről való gondolkodást és
a szín- kommunikációt. A színnévhasználat
egyéni tapasztalatokat is magában foglal, ezzel
együtt tanulható, fejleszthető.
A színnevek „korlátai”
A nyelv soha nem tudja visszaadni a látvány színbeli
sokféleségét és plaszticitását,
a vizuális tartalomhoz képest a színnév
mindig hátrányban van.
Nem lehet minden (perceptív) színt megnevezni,
csak kategorizálni, besorolni valamely alapszínnév
alá. A kategorizálás sok bizonytalanságot
mutat a bíbor, a rózsaszín és kék-zöld határán
lévő színek esetén.
Ha kimondunk egy színnevet, és nincs mellette
módosító jelző, rendszerint tiszta,
élénk színre gondolunk (ez az adott színnév
prototípusa). Pl. a zöld szó hallatán,
nyelvi vagy vizuális kontextus híján, általában
egy élénk fűzöldre gondolunk, holott
a halványzöldtől a méregzöldig,
a szürkészöldtől a kékeszöldig ezer és ezer árnyalatot nevezhetünk zöldnek
– ezek mind a zöld jelentés-tartományába
esnek.
| Ezt látjuk
– ezt mondjuk |
 |
| Piros,
kék, zöld, fekete |
|
 |
| Zöld,
barna |
|
 |
| Barna |
Színkommunikáció: vizualitás
és nyelv
A színkommunikáció folyamatában
nemcsak vizuális, hanem nyelvi-verbális mozzanatok
is vannak, ezért sem nélkülözheti a
nyelvet, de csak korlátozottan támaszkodhat rá.
Az együttműködőknek (megrendelő, marketing,
grafikus, médiatervező, informatikus, gyártó,
kivitelező, kereskedő stb.) gyakran meg kell nevezniük
színárnyalatokat, és fontos, hogy mennél
kisebb és kevesebb legyen közöttük a félreértés.
A színnév ugyan segíti a szín felidézését,
az árnyalat meghatározását, a kognitív
műveleteket (felismerést, kategorizálást,
gondolkodást, beszédet), de tudnunk kell, hogy
a nevekkel való színmeghatározásnak
igen szűk korlátai vannak.
Ahol technikailag lehetséges, a vizualitást, (a színek látványát) mindig
be kell vonni a kommunikatív folyamatokba.
|
Felhasznált és ajánlott
irodalom:
Árnyalat-túltengés – Autószínek
és marketing
Bartha:
Szókincstanulmány a magyar nyelv színelnevezéseiről
Eskimo words for snow – Wikipedia
Földvári:
Színnév–Színszótár,
Zöld színt jelentő nevek listája
Gage:
Colour in Art, 133.p.
Gósy – Kovács M:
A mentális lexikon a szóasszociációk
tükrében
Gósy:
Színmegnevezések gyermekkorban és felnőttkorban
Herman:
A magyar pásztorok nyelvkincse
Mátray:
A magyar színelnevezésekről
Nemcsics:
Színdinamika
Szerepi:
A ló színe
TESZ
Benkő (szerk.):
A magyar nyelv történeti etimológiai szótára
II.
Uusküla – Sutrop:
Preliminary Study of Basic Colour Terms in Modern Hungarian
[pdf]
Wehlte:
A festészet nyersanyagai és technikái (1996)
***
Irodalom, nyomtatott (P)
Irodalom,
elektronikus (E) |
