„A szín lényegét nem lehet se
szóval, se más eszközzel pótolni”,
– írja a festő Kandinszkij.
(1987:59)
A szín –a szó legszorosabb értelmében–
vizuális jelenség, mégis csak a nyelv
segítségével válhat az egyéni
és közösségi tudás, majd a
vizuális és verbális kommunikáció
részévé. A színek megismeréséhez,
a róluk való gondolkodáshoz, beszédhez
és leíráshoz szükségünk
van színfogalmakra, a színek nyelvi reprezentációjára.
A színlátás univerzális képessége
az emberi fajnak, és –leszámítva
a színlátási
zavarban szenvedő mintegy 5%-át– ősidők
óta úgy látjuk a színeket mint
ma. Az élőlények szemében a színeket
érzékelő csapok kb. 40 millió éve
fejlődtek ki, a színingereket magas szinten feldolgozó
emberi agy pedig az elmúlt pár millió
évben. (Sekuler 2000:226)
Absztrakció és színkategória
A színelnevezések rendszerével a kognitív
tudományok (nyelvészet, pszichológia)
foglalkoznak. Ezek szerint a kognitív folyamat része
a kategorizáció, mely szükséges
a nyelvi fogalmak, szavak létrejöttéhez
és használatához. A kategóriák
általában nem különülnek el egymástól
élesen, a határvonalak „elmosódottak”
(fuzzy edges). A kategórián belül
az egyes tagok nem egyforma jelentőségűek:
a központi tag a legjellemzőbb, a „legjobb
példa”, ezt nevezik prototípusnak.
Pl.: madár kategóriánk prototípusa
a veréb és a fecske, de a pulyka vagy a pingvin
nem az.
(Hardin 1997; Gósy 2005:198;
Kicsi 2007:11)
A színkategóriák kialakításához
szükséges az a képességünk,
hogy a tárgyaktól, jelenségektől
el tudjuk vonatkoztatni valamely tulajdonságukat.
A szín érzetének kifejezésére
ősünk először egy színes anyag/tárgy
nevét mondhatta, majd a tárgy fogalma és színének fogalma lassan elszakadt
egymástól. A színfogalmak kialakulásához
fejlett absztrakciós és analógiás
készségre volt szükség: nem magától
értetődő, hogy nagyon különböző
dolgoknak lehet egy közös minősége: a színe. A friss vér, az érett
gyümölcs, a lemenő nap, a tűz és
egyes ásványok közös tulajdonsága
a vörös szín. Távoli ősünknek,
ahhoz, hogy kialakítsa fejében a vörös fogalmát, el kellett vonatkoztatnia a tárgyaktól
a tárgyak színét. E lépés
után az elvonatkoztatott tulajdonság (minőség)
már önálló kategóriát
alkot, és szinte bármi új dologra vonatkozhat.
Az első színfogalompár ősi tapasztalat
birtokában, és ebben az absztrakciós
lépéssorban jöhetett létre:
nappal–éjszaka → világos–sötét
→ fehér–fekete.
A fehér–fekete színpár, de legalább
a világos–sötét fogalma minden ismert
nyelvben megtalálható.
Kategóriaszintek:
Három szintet különböztetünk meg:
az alapszintet, ennek egy fölérendelt és egy alárendelt szintjét. (Bíró
1996)
• Az alapkategóriák alakulnak ki először,
mind az evolúciós, mind az egyedfejlődés
során, ezért ezeknek van a „legegyszerűbb”
nevük (egy szóból állnak). Az alapkategória
tagjai (fehér, fekete, vörös, sárga,
kék stb.) között nem éles a határvonal,
vagyis nehéz eldönteni, hol van a sárga
és a zöld, vagy a zöld és a kék
határa. (A fő színkategóriák
elnevezései az alapszínnevek, ezekről a
következő fejezetekben lesz szó.)
• A szín (mint fogalom) későbbi fejlemény,
az alapszínek fölérendelt kategóriája,
tulajdonképpen a fehér, fekete, piros, sárga,
zöld, kék stb. gyűjtőfogalma (általánosítása,
„közös minősége”). A „legszínesebb
szín”, vagyis a szín fogalom prototípusa a vörös, az evolúció során
ennek volt a legnagyobb jelentősége számunkra,
és (a fehér-fekete után) a kromatikus
színek közül minden nyelvben ez jelenik meg
először.
(A szín fogalom ugyanakkor önálló
alapkategória az anyag felületi minőségei
között: szín, textúra, fényesség,
átlátszóság stb., ill. a számítógépes
grafika és szöveg paraméterei között.)
• Az alárendelt kategória az egyes alapszínek
árnyalatait foglalja magában: pl. a zöld (alapkategória) alárendelt kategóriái
a világoszöld, sötétzöld,
fűzöld, smaragdzöld, békazöld,
oliv, khaki stb. Mindezek között a „legzöldebb
zöld” a fűzöld, és általában
a növények zöldje (mert ezt látjuk
leggyakrabban), ez a prototipikus zöld.
Kultúra és technika
Színkategóriáink kialakulása nemcsak
színérzékelésünkkel van összefüggésben,
hanem a színes technikák fejlődésével
is, vagyis kulturálisan meghatározott.
A technika jelentőségére lehet következtetni
abból, hogy sok nyelvben a kék és
a bíbor színtartományoknak nincsenek
külön kategóriái, illetve később
alakultak ki, mint pl. a piros vagy a sárga.
A kék és bíbor viszonylag ritka a természetben.
A tipikusan kék dolog az égbolt, ami anyagtalan
és elérhetetlen, ősünk ezt csak szemlélte,
„felhasználni” nem tudta, csak később
és szimbolikusan, a vallásaiban. A piros, sárga,
fehér, fekete mindennapi tapasztalat, számos
tárgy, anyag és élelmiszer tulajdonsága,
könnyű ilyen festőanyagot készíteni
(ld. a kb. 80.000 éves vörös okker-maradványt vagy a 20.000 éves barlangrajzokat). Kék és
bíbor festéket viszont csak későn,
mintegy 4-5 ezer évvel ezelőtt, a fejlett civilizációkban
sikerült előállítani.
Érzékelés és
megnevezés
A színérzékelés analóg
természetű (3D folytonos), a megnevezések
rendszere azonban nem lehet analóg, hanem színtartományokhoz
kötött, és valójában e tartományoknak
(kategóriáknak) van neve. Minden tartomány
több-kevesebb különböző színárnyalatot
foglal magában. A színtartományok száma,
kiterjedése, elhelyezkedése az analóg
színtérben koronként, kultúránként,
nyelvenként, sőt szakmánként és
egyénenként – eltérő lehet.
Egy színnév létrejöttét megelőzi
egy új színtartomány (színkategória)
elkülönülése az érzékelésben
és a kognitív rendszerekben, amihez azután
kapcsolódik valamely név. Ilyen lehetett a narancs színkategóriánk, mely a vörös
és sárga színtartományok között
alakult ki, „elragadva” a vörös-sárga
határán lévő színeket. E
színkategória régi magyar neve veressárga volt, majd –idegen nyelvi hatásra– végül
a narancs szó kapcsolódott hozzá.
Hangsúlyozni kell, hogy a normális-színlátó
ember nagyságrendekkel több színárnyalatot
tud vizuálisan megkülönböztetni mint
megnevezni, és téves az a nézet, miszerint
az ember csak azt a színt érzékeli,
amit meg is nevez! Igaz, hogy amely színt megnevezi,
az már kiemelkedik számára a színek
sokaságából.
|
Felhasznált és ajánlott
irodalom:
Bíró:
A hasonlítást kifejező melléknévi
összetételek jelentéstana a magyarban
Gósy:
Pszicholingvisztika
Hardin – Maffi (ed.):
Color Categories in Thought and Language
Kandinszkij:
A szellemiség a művészetben
Kicsi:
A prototípus-szemantikáról
Sekuler – Blake:
Észlelés
***
Irodalom, nyomtatott (P)
Irodalom,
elektronikus (E)
|